Egy Dunakeszin oktató tanárnő romantikus története

Különösen szép írások érkeztek arra a pályázatra, melyet a Házasság hete alkalmából hirdettek meg. A mostani sorozatunkban bemutatjuk a díjazott alkotásokat, és alkotóikat.

Egy fiatal, ön-, és céltudatos lány szerelemre találásának története, ami ettől kezdve egy pár, majd egy család történetévé alakul át sodró lendülettel, kalandokkal, kihívásokkal. A küzdelem során pedig sosem egymásért, vagy egymással küzd a pár, hiszen ahogy a pályázat jeligéjében írta az alkotó: egy húron pendültek, és tették ezt már az első pillanattól kezdve. A két fiatal jobb életért küzd.

A történet főhősnőjét, a szakmáját elhivatottsággal szerető nőt sokan ismerhetik, hiszen egy Dunakeszin élő, a Farkas Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola, valamint a Szent István Általános Iskola tanára, Juhász Terézia. Az alkotó nem titkolja: a főhősnőjét magáról mintázta, a történet pedig nem légből kapott fantázia szüleménye, hanem a saját élettörténetük.

Az érzelmes sorokat olvasva talán nem is gondolnánk, hogy az írójuknak nem ez az eredeti foglalkozása. Terézia zenész, a Váci Szimfonikus zenekar csellistája, zeneoktató, ének-zene tanárnő és bábcsoport vezetője. Bár ő maga úgy vallja, aki a zenét tanulja, annak mindenhez jobb érzéke lesz, a matematikához éppen úgy, mint a történelemhez, vagy az irodalomhoz. A következő írás a pályázaton harmadik helyezett lett, és Terézia a Dunakeszi Postnak elárulta: olyan kedvet kapott az íráshoz, hogy ezentúl indul majd egy-egy pályázaton a jövőben is – tehát érdemes figyelni őt, és ki tudja, lehet, egy új karrier kezdetének, és egy új író születésének vagyunk szemtanúi.

„Korábban is foglalkoztam írással, hiszen sokszor írtam beszédeket rendezvényekre, és máshol is jó hasznát vettem az íráskészségemnek, ám kifejezetten írással korábban nem foglalkoztam – mondta Terézia a Dunkeszi Postnak. – Erre a pályázatra a család egy jó barátja hívta fel férjem figyelmét, és kérte, szóljon nekem, hátha megihlet. Éppen ezért, miután úgy döntöttem, beküldöm a pályázatomat, óriási meglepetés volt, amikor megtudtam, hogy az írásom harmadik helyezést ért el.”

Most pedig következzen az írás, ami meseszerűnek hat, ám az élet ihlette minden pillanatát, és amelynek minden momentuma életigenlésről szól majd, sorsfordító pillanatokról, nehézségekről. És az is kiderül, hogy a találékony fiatal pár miért hajszárítózta az ágyát. Meg fog lepődni.

Egy húron pendülünk

A történet gyökerei a hetvenes évek második felére nyúlnak vissza, amikor még öreglánynak számított az, aki a főiskolás vagy egyetemi évei alatt nem ment férjhez.
Elhatároztam, hogy csak a hivatásomnak fogok élni, mert minden bimbózó kapcsolatomban rövid idő után feltette a kérdést az „Ő” jelölt: vagy ő, vagy a hivatás?
Az számomra sohasem volt kétséges, hogy egyetlen férfi kedvéért sem adom fel azt, amit szeretek csinálni. Vidéki lány voltam, de már a munkám Budapesthez kötött.
És egyszer csak megjelent a „Szőke herceg”, aki nem kérte, hogy más legyek, mint aki vagyok. Neki is a színpad volt az élete, mint nekem. Ő úgy táncolt, ahogy én muzsikáltam.
A szó valódi értelmében is.
Nem sokat teketóriáztunk, két hét múlva albérletet kerestünk és összeköltöztünk. Nagyon gyorsan meglett a karikagyűrű is.

Nagyon szerettük az albérletünket, pedig nagyon kicsi volt. Budapesten egy fiatal házaspár épülő házának kertjében egy felvonulási épület volt, mely két kis helyiségből állt. Olajkályhával fűtöttünk, ha otthon voltunk. Első közös szerzeményünk egy franciaágy volt, melyet hideg téli estéken hajszárítóval melegítettünk, mert még a víz is megfagyott a vödörben, ha későn értünk haza. De ez nem jelentett számunkra tragédiát, mint ahogy az sem, hogy a WC a kert végében volt. Egy nagyméretű műanyag gyerekkádban fürödtünk és mostunk / a mai napig megvan /, a vizet rezsón melegítettük.

Egyszer a télnek is vége lett. Nekünk nemcsak a hóvirág nyílott ki, hanem a gólyahír is.
A pici kis albérletben szövögettük tovább terveinket.
De a derűre ború jött, mert a kedves főbérlő házaspár közölte velünk, hogy 30 napon belül le kell bontaniuk a felvonulási épületet, amiben lakunk, mert különben nem kapják meg a lakhatási engedélyt az új házra.
Egy világ omlott össze bennünk.
Először azt hittük, kevésnek találták a bérleti díjat és jobb üzletet ajánlottak nekik.
De nem hazudtak. Amikor később elmentünk megnézni, már csak a hűlt helye volt a házikónak.
A legnagyobb probléma az volt, hogy hogyan tovább?
Mi legyen a kis magzattal, aki még három hónapon belül volt.
Felmerült az abortusz gondolata is, mert terhesen semmi esélye nem volt annak, hogy albérletet kapjunk.
Férjem azt mondta, majd lesz valahogy, a gyerek marad!
Szüleink messze Budapesttől, vidéken éltek.
A munkahelyeink, ahol dolgoztunk, közös főnökség alá tartozott. A cégnek volt házaspár szállója is, de hiába kérvényeztük, azt a választ kaptuk, hogy az egy táncosnak és egy zenésznek nem jár. Közvetlen főnökeink pedig azt javasolták, menjek haza a szüleimhez, ott szüljem meg a gyereket, férjemet pedig elhelyezik egy férfi szállón.
Természetesen ez a megoldás szóba sem jöhetett.
Kollégáink nagyon együtt éreztek velünk.
Holmijaink egy garázsban parkoltak.
Hétköznapokon hol egyik, hol másik kollégánál aludtunk. Egyik nap Budán, másik nap a Lenin körúton, harmadnap a Boráros téren és még ki tudja hol. Hétvégeken utaztunk. Hol az egyik, hol a másik szülők városába, ahol próbálkoztunk munkahelyet keresni, de nem sikerült. Mindig csak egyikünk járt sikerrel, de mi együtt akartunk maradni.
Néztük a vidéki városok álláshirdetéseit is, ahol szolgálati lakás is jár a munkahely mellé. De ez sem sikerült.
Édesanyám nem volt boldog a szituációtól, felelőtlennek tartott ezért a döntésünkért.
Mai eszemmel már megértem az aggodalmát, hiszen nem minden kismamát fogadnak be gyermekével a pásztorok, mint ahogy ez az Újszövetségben áll.

A tavasz után gyönyörű, forró nyár jött. A magzat szépen fejlődött, én jól éreztem magam, pont olyan életmódot éltünk, mint bárki más. Élveztük a nyár örömeit.
Egy kedves műszakos kolléga elhívott bennünket a szentendrei strandra, hogy ismerjük meg a barátait, egy ifjú párt. Egész nap fürödtünk, szórakoztunk. Estefelé fölajánlották, hogy pár hétig lakhatunk a kertjükben. Éltünk a lehetőséggel. Felállítottuk a kis sátrunkat, csodáltuk a csillagokat, hallgattuk a tücsköket, élveztük a jó levegőt, a virágillatot. Még főzhettünk is a konyhájukban.
Az öltözködés nem okozott gondot, mert pár bő, könnyű ruha elég volt egész nyárra.
Rendszeresen jártam terhes gondozásra, minden a legnagyobb rendben volt a gyereket illetően.
Számolgatni kezdtük a hónapokat és a napokat. A gyerek ősszel meg fog születni. De hova?
Eldöntöttük, hogy nekünk aztán innentől kezdve nincs veszteni valónk.
Hiába kértünk segítséget vezetőinktől. Nem lakást, hanem a házaspár szállón való elhelyezést kértük. Méltánytalannak éreztük az elutasítást.
Ekkor nagyon magas szintre juttattam el a kérésemet. Leírtam helyzetünket és meghallgatást kértem a miniszterhelyettestől.
Nem jött sem retorzió, sem elutasítás, hanem azonnal beszámolót kértek feletteseinktől szociális helyzetünket illetően. Majd hívattak bennünket, és amikor kiderült, hogy mindketten ehhez a minisztériumhoz tartozunk és ráadásul nekem még érvényes lakásigénylésem is van beadva a cégnél, beszélgetni kezdtek velünk.
Mivel jogosultak voltunk lakásra, azt az ígéretet kaptuk, ha valahol üresedés lesz, az a miénk lehet.
Dunakeszin akkor kezdték építeni a lakótelepet a Barátság útján. Még csak két ház magasodott a temető mellett és közeledett a harmadik átadása is.
Pár lakással a mi cégünk is rendelkezett. Az egyik 36 m2-es kis lakást már a harmadik egyedülálló hölgy utasította vissza.
Ez volt a mi szerencsénk. A lakás a miénk lehetett.
Először is fel kellett deríteni, hol van Dunakeszi? Akkor még nem lehetett erről a településről semmit sem hallani. Meglepődtünk, hogy Budapest fölött van és nem valahol lenn Dunaföldvár, vagy Dunavecse felé.
A lakás ára 270 000 Ft volt. Az OTP kölcsönt pedig Gödöllőn kellett intézni, ami a kastéllyal szemben volt. Nagyon elcsodálkoztam, hogy a lepusztult kastély előtt orosz katonák állnak őrt, mivel akkor laktanyaként funkcionált.

1980.augusztus 25-én jött el a nagy nap, amikor beköltözhettünk a Barátság útja 9-be. Ekkor a kiírás szerint már a kilencedik hónapban voltam. A ház lakóinak többsége is szülés előtt álló kismama volt.
Elhoztuk a garázsból az első szerzemény franciaágyat, megvettük OTP kölcsönre az MDV szekrény rendszert, ami még mindig nagyon praktikus, mert olyan, mint a Lego, bárhol, bármilyen formában felépíthető. A fél szobát berendeztük gyerekszobának. Elmentünk a kollégáktól kapott Mózes kosárért és babaruhákért.
Amikor Budapesten a Királyhágó utcában megszületett gyermekünk, férjem elment muzsikus kollégánkhoz a négy gyereket kiszolgált kiságyért.

De még nincs vége a történetnek.
A babakocsit tologatva sokszor arról álmodoztunk, hogy a lakótelepi sártenger taposása helyett jó lenni visszamenni a flaszterra, Budapestre.
Néztük a hirdetéseket. Sokak a budapesti tanácsi lakásukat cserélték volna kisebb öröklakásra.
De amikor a hirdetésre válaszolva kiderült, hogy a mi lakásunk Dunakeszin van, azt a választ kaptuk, hogy mit képzelünk, a pesti lakást nem adják föl egy ilyen Isten háta mögöttiért. Néztük a szentendrei lehetőségeket is, de ahhoz nagyon sok pénz kellett volna, ami pedig nekünk nem volt.

Így aztán itt maradtunk.
Egyre jobban megszerettük a várost.
Rájöttünk, hogy közel van Budapest, jobb a bejutás, mint Szentendréről.
Megismertünk sok embert. Minket is megismert sok ember.
Nagyon megszerettük Brusznyai József atyát, aki gyermekünket keresztelte. Nekünk házasságkötéskor nem volt egyházi esküvőnk. A keresztelő után férjem megkérdezte, lehet-e utólag egyházi esküvő? Így azután december 25-én a Szent Mihály Templomban az egyházi esküvőnkön anyukám tartotta kezében csecsemőnket, amíg a szertartás tartott.

A lakótelepi lakást pár év múlva eladtunk és építkezésbe kezdtünk. Lett egy szép kertes családi házunk. Végleg letelepedtünk Dunakeszin.

Szüleink meghaltak, gyökereink elszakadtak és ma már minden ide köt bennünket.
Sok éve élünk és dolgozunk itt a városban és mára már Dunakeszi a Mi városunk lett.
Már megkezdtük nyugdíjas éveinket is.
Harmincnyolcadik éve vagyunk együtt jóban és rosszban.
Van már egy unokánk, aki szintén itt él és itt jár iskolába.
A mi házasságunknak ez a legnagyobb, fontos, különleges, sorsdöntő eseménye, mert ha ez nem így történik, biztosan másképp alakul az életünk.
De azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha…, igazából  már nincs értelme.
A történet így kerek!
Sokáig szeretnénk még itt élni, ahova vezérelt minket egy kis jövevény által a Teremtő.

U.i. A franciaágyat már egy nagyobbra cseréltük. A régit egy kolléganőnek ajándékoztuk, aki nagyon vágyott már gyermekáldásra. Azóta már az ő kisfia is iskolás!

Juhász Terézia

forrás: www.dunakeszipost.hu